Az útvonal az Ötztali Alpokban található, Ausztria nyugati végében, ahol az ország elkeskenyedik. Önálló túracél, és megegyezik a 246 kilméteres Ötztal-Trek 18. szakaszával. A Rüsselsheimer hüttét és a Braunschweiger hüttét köti össze egy keskeny, alpesi ösvényként. Nagy része csillámpalával borított, és van ahol le kell kicsit jönnünk róla, átkelve egy-két gleccseren, majd visszaemelkedni láncokat megragadva, és sziklába ütött vaslépcsőkön lépdelve.
Végigjártam augusztus 23-24., egy 4 napos túra keretében Ventről indulva és Hubenbe megérkezve
Első pillantásra:
Végpontjai: Rüsselsheimer Hütte (2328m) északon (megközelíthető Plangeroß településről), Braunschweiger Hütte (2758m) délen (Mittelberg településről)
Közlekedési csomópontok: Innsbruck városa külföldről, majd Ötztal Bahnhof vagy Imst-Pitztal Bahnhof a hegység északi részen, innen lehet tovább buszozni a hegylábi településekhez, déli irányban
Távolsága: 10 km a végpontok között, településekkel együtt 18 km
Bejárható: 1 nap alatt, hajnali indulással valamelyik hüttéből. Településről indulva 2 nap
Nehézség: nehéz terep a trekking kategóriában, lassú haladás (~10 óra a végpontok között), PD/ II-es - lásd: itt
Emelkedés/ süllyedés a végpontok között: 1200m/800m
3000-es csúcsok: Wassertalkogel 3252m, Gschrappkogel 3197m, Wurmsitzkogel 3097m, Wildes Mannle 3063m
Mikor: június közepe - szeptember
Éjszakázás: a hüttékben vagy a Rheinland Pfalz Biwakban a Wassertalkogel (3252m) tetején, félúton
Indulás: délről nem süt a szemedbe a nap, északról mások szerint szebb a kilátás
Felhasznált források:
Online összefoglalók: SummitPost, Deutscher Alpenverein Sektion Mainz, Pitztal
Gpx file: itt
Időjáráselőrejelzés: itt
Német vasúti kereső (helyszíni utazáshoz, jegyvásárláshoz): https://www.bahn.de/
Osztrák menetrendi kereső Ötztal Bahnhofból: https://smartride.vvt.at/
Ajánlott utazási megoldás Magyarországól: itt
Beutazási feltételek: itt
Utazás
A Mainzer Höhenweghez Imst-Pitztal Bahnhofba érdemes megérkeznünk. Innen indulnak a buszok déli irányba, a hegység nyugati oldalán sorakozó hegylábi településekhez, így Plangeroßhoz, és Mittelberghez is. Ha a hegységet a keleti völgyi települések irányából szeretnénk megközelíteni, akkor Ötztal Bahnhofig utazzunk.
A saját túrámon busszal utaztam Innsbruckig, majd onnan vonattal Ötztal Bahnhofig. A német vasúti keresőt használtam újfent. Egyrészt bevált, másrészt egész európa vasúti menetrendjét tartalmazza, és jegyet is tud rá venni. Innen már a fenti keresővel buszt is nézhetünk magunknak. Az Ötztal-Alps északi csücskében fekvő településről indulnak a buszok déli irányba, a hegység keleti oldalán végigfutó völgy településeire, amelyek ugyebár hegylábi települések. Fő szezonban fél óránként indul egy járat, közvetlenül a kocsma elől, amelyet a vasútállomás mellett találunk (a szabadtéri részben dohányozhatunk is). A buszok percre pontosak.
Víz és hadtáp
A hüttékben nem olyan vészes az árfekvés, olcsóbb volt, mint a dolomitokban (egy KitKat 2,5 euro pl.). Forrás is van a hüttéknél, de a csapvizük is iható. A gerincen viszont csak hófoltokat találunk, abból kell olvasztani, illetve a gleccserátkeléseknél van tiszta olvadékvíz.
Terepviszonyok
Vulkanikus kőzet, jórészt pala. Kőtáblákon és sziklákon át vezet az út, kétoldalt meredéllyel. Több helyen láncok és vaslépcsők segítenek a haladásban, de jobb ha mindegyiket terhelésnek vetjük alá, mivel kb. 5-10%-ban megbízhatatlanok. A vaslépcsők elforognak, lifegnek, és a láncrögzítések egy része is kiszakadva, vagy ahhoz közeli állapotban. Ez nem a fenntartó hibája, hanem az az oka, hogy a palakőzet mállékony anyag, vagyis nem elég stabil hosszútávon. Éppen ezért rendszeres a felújításuk is.
Ferrata-felszerelés véleményem szerint nem szükséges, bár épp a határon van. Ez persze feltételezi, hogy magabiztosak legyünk a néhol szinte függőleges láncos részeken, és fittek is legyünk a kapaszkodáshoz. Az osztrák besorolás fekete pályaként jelöli meg a nehézséget, de megjegyzendő, hogy ezen belül nagy a szórás. Ez annak köszönhető, hogy 3 kategóriát ismer: kék, piros, fekete. Az első a családos, utána a hétköznapi túrázó számára már egy kis kihívást is jelentő keskenyebb ösvények, meredekebb szakaszok. Ami ezen túl van, azt a biztonság kedvéért már feketeként kezeli. Tény hogy időjárástól függően ezek a fekete pályák már lehetnek rendkívül veszélyesek is. Ilyen az MH is, amelyet az osztrák oldalakon csak szép idő esetén ajánlanak. Valóban igaz, hogy már egy kicsit esős idő is járhatatlanná tesz egyes szakaszokat. Száraz, nyári klímán is eléggé időigényes, hiszen 1 km/ óra sebességgel haladunk átlagosan. És ez nem tulzás.
Mindamellett a túrámnak nemcsak a gerincét, de a fénypontját is jelentette az MH, kitett és kopár, elhagyatott világával. Ember elvétve, a tájkép meseszép, rendkívüli távlatok, adrenalindús terep.
Gleccserek
(ferner = gleccser)
Első alkalommal jártam gleccseren. Volt egy bobcat nálam, aminek a magyar neve hómacska (grödli németesen). Megbízható darab, a talp közepén 4 tüskével. Kicsit meghekkeltem, mert eredetileg csak rövidebb, sekélyebb jégjárásra készült. Ez annyit jelent, hogy korábban a hó hozzátapadt menet közben. A hágóvasak aljához hólepergető betétet (rugalmas műanyagot) társítanak, ami ezt megakadályozza, ráadásul 10-12 foggal is rendelkeznek.
A Rettenbach gleccser piszkos felszíne
A médiában olvasható hírek a gleccserek pusztulásáról, sajnos validak. Rövidülnek, úgymond visszahúzódnak a magasabb átlaghőmérsékletek miatt. Maga a jelenség azért is dinamikus, mert a gleccseren, ami ugyebár jég, hófefér hónak kellene lennie. Ez egyrészt visszaverné a napsugarak és a hő nagyrészét. Másrészt pedig fehér. A gleccserek jege ugyanis piszkos (poros, tele sziklatörmelékkel, amely helyenként teljesen betakarja), vagyis sötétebb. Ez a hóréteg olvad el sajnos már nyár elején, ahelyett, hogy kitartana, részben újraképződne, megújulna. Az olvadás így még gyorsabbá válik.
Augusztus végére csak az egész nap árnyékban maradt részeken maradt némi hó. Ventről indítottam a túrámat, így jártam a Tiefenbachferneren és a Rettenbachferneren is, amelyek kellően meredek, hatalmas gleccsertáblák. Az MH-n ennél kisebb, de meredek gleccserek esnek útba. Csillogó tükörjég, néhol hókásás volt a felületük. Őszintén szólva éppencsak elég volt rá a bobcat, hágóvassal sokkal könnyebb, biztosabb lett volna a haladás. A lépéseknél, és a meredekebb szakaszokon ütni kellett a vasat a jégbe, amelett, hogy ugyebár az embernek a hagyományos lépéstechnikát félre kellett tennie. Mindehhez a túrabotok adtak támaszt. A jelenlegi gleccserállapot egyetlen nagy előnye, hogy tisztán látszanak a kisebb-nagyobb hasadékok, amelyeket így könnyű volt átlépni, kikerülni.
Tükörjég a Rettenbach gleccseren
A látvány a helyszínen kellően szomorú. Magán a gleccseren számtalan ad-hoc patak alakul ki, időnként jelentősebb mennyiségű olvadékvizet szállítva. Túrázó szempontból legalább kellemesen hideg, kristálytiszta víz nyerhető belőle. Nagyobb távolságból a gleccserek alján felhalmozódó víztömegek brutális látványt nyujtanak: zubogva, fröcskölve, megállíthatatlanul ömlenek a völgyek irányába. A helyi hatóságok próbálják menteni a menthetőt a téli síszezonra: vastag, fehér filcréteggel takargatnak bizonyos részeket, munkagépek segítségével. Ezek a leplek megvannak vagy száz méter hosszúak.
Éjszakázás
A hüttéken túl a vészhelyzeti Rheinland Pfalz Biwakban is meg lehet szállni. Elméletileg van vmi összeg, ami a hüttékben kifizethető érte. Egyébként nyitva van, hiszen vészhelyzeti. Három éjszakát aludtam az Ötztal-Alpokban, bivakzsákban, nem hivatalosan. Azt azért megjegyzem, hogy a szokásos nomád érzés mellett figyelnem kellett a palás közet folyamatos errodálódására is. Egy-egy kisebb kőlavina 5-10 percenként indul meg a meredek hegyoldalakról. Ezért a hálóhely kiválasztására fordítsunk gondot a térségben!
Megtévesztő méretek: a képen látható gleccser több száz méter hosszú (bivak a Sonnenkogel /3170m/ alatt)
Magaslati betegség
2500 méter feletti magasságtól lehet vele számolni. A ritkább oxigéntartalmú levegő okozza, amihez a szervezetnek gyorsan kellene alkalmazkodnia. Erre reagál a magaslati betegség tüneteivel, amennyiben rosszul toleráljuk a levegő hirtelen ritkulását: szédülés, gyengeség, fejfájás, étvágytalanság, hasmenés, hányás.
Ezen a túrán 24 óra alatt 3000 métert emelkedtem szintben, részben az utazás során, részben gyalogosan. Nálam egy enyhe, de stabil szédülés jelentkezett úgy 3 órán keresztül. Ez egy elég jó toleranciát mutat, ámde ez nem érdem, hanem adottság. Ugyanis az állóképesség javításával nem lehet javítani rajta, viszont nem árt neki az öregedés sem, állítólag. Az egyetlen dolog, ami megelőzheti, ha lassabban emelkedünk, és kisebb magasságot, vagy pedig a kialakulás után alacsonyabbra ereszkedünk, amíg a szervezetünk hozzászokik.